2009.március

Szeptemberi

Napsütötte pillanatban figyelem

Az őszi kezdeményeket,

Magbarnuló gesztenyeerezetet,

Pihenéshez betérteket.

Csendes nyugalommal levetkőző fák

A fényes telelő párnán,

Nem látszanak bánatosnak semmiképp,

Múlnak álmok tekintetén.

Büszkeségnek ideje most véget ér,

Lehullnak porba szép mesék,

Koronás életek avart emelnek,

Melyen tél havat keverhet.

Természetrendjén tűnő pillanatkép,

Bár a fellegek aranyként

Emelik magasba szeptember színét,

Így nem is lehet elítélt.

Bölcsőde kezdettel

Indul a közösségi élete,

Kiscsoport lesz vagány viselete,

Aztán egyszer, amit kiérdemel.

Képességével odatalálhat,

Ahol erősítik majd aránnyal,

A fejleszthető mozgást magának.

Gyakorlásra szüksége van bizony,

Minden csöppségnek az ujjaikon,

Meglátva sok mindent társaiktól.

Gondozó irányítja játékuk,

Aztán étkezési sajátságuk,

Balkézzel vagy jobbal talált rájuk.

Életre nevelni gyönyörűség,

Szerintem a legszebb ördögűzés,

Akárha léteddel gyöngyöt fűznél.

Brrr…

Szörnyű támadás a jó-érzet ellen,

Fellázadtak a szőrszállak ezennel,

Pihe- puha melegséget keresnek,

Forró kádba menekülnek testesen.

A nyárnak elment az esze biztosan,

Elengedte kezét a csillagoknak,

Kipottyant így napfényes szerepéből,

Teremtőnek nagylelkű kegyelméből.

Didergető napokkal tarsolyában,

Kietlenné alakult vándorlása.

Visszatérhet vajon sugárzó arccal,

Visszavarázsolva csuda jó hajnalt,

És kitárulkozó álmodásokat,

A felmelegített vágyódásoknak?

Egy kép miatt…

Csúnya idők, csúnya világában születtek,

Csúnya rendnek, csúnya árnyékában tüntettek,

Úgy, hogy nem azonosultak irányával,

Hanem szerettek életük sajátjában.

Egyszerűségük maradt így meg változatlan,

De bölcs életfelfogásukat nem zavarta,

Viszont kimaradtak rendezett csoportból,

Elites, magasabb rendűnek gondoltból.

Ki bánja azt, az elérhetetlen világot,

Amelyben kicsit sem a szeretet világol,

Hanem a pénzben kifejezett érzelem,

A kinek többet érőn belevésetett.

Mit ér, mit emel a jólétnek kimondottján,

Ezen nem törhették fejüket mások módján.

Kisemberként boldogultak életükben,

De nekem édesek voltak két kezükkel.

Szülőknek nevezhettem őket egyértelműn,

Olyan szintet adtak, amit csak belélegzünk,

És nem firtatjuk tisztaságát semmikor,

Mert úgy emberesként igazán felizzott.

Nyárhoz

Érzetemnek kedves évszaka vagy,

Gyönyörű folytatása tavasznak,

Még forróságod sem volt méltatlan.

Kár, hogy most elsöpör az őszi szél,

Tudom, fényben visszajössz időnként,

Emlékeztetsz a barnás bőségre.

Bizony másfelé veszed az irányt,

Ahogy talán ember is hajlik rá,

Mert olyan tanulékony tanítvány.

Csavarogni jó a nagyvilágban,

Elragadó tájakat kínálhat,

Minden szívhez szóló kívánásnak.

Főként fénylő vizek hívogatnak,

Hűsíteni a lázas nyarakat,

Amitől búcsúzni boldogtalan.

Augusztusi végszón

Hűvös hajnalokkal búcsúzik immár,

Könnyeit sem szégyellve tűnik tova,

Szeptemberre tetoválva színtisztán,

A nyárból maradt őszies szirmokat.

Őszhöz hajló virágszálak virulnak,

Nem kívánnak utat a távozóval,

Vígan integetnek neki kiútban,

De örömüket ragyogás fokozza.

Természetüket az ősz gazdagítja,

Elégedettek harmatos hajnallal,

Vidáman züllenek esős csalitban,

Kergetőzve a szél szalajtottakkal.

Évszakosra rendezett őskalitka,

Kötelezőn karéjba hajtogatja.

Emlékeztető

Táncdalfesztiválokból kaptam egy csokrot,

Televízióval dúdoltam serdülőkorom,

Amint szenvedélyfokozónak behódolt.

Igen, a zene hatása bennem remeg,

Ellenállni dallamának sohasem lehetett,

Akkor sem, és azután sem engedett el.

Talán csendesedett valamit hangzója,

Könnyeket sem csal most már szememre állandóan,

A szerelem fájása nem visz csapongva.

Csalódások máshogy szólnak be lelkemnek,

Más indulatféle szorongatja életemet,

Másik felem érzelmében egyengetek.

Gondozottam nehézségeit kezelem,

Talán beleérző képességem is elvezet,

És csak jó napokon ring az emlékezet.

A nővéremmel

Úgy kellett nekünk ez a nevetgélés,

Ebben az eső- verte hidegségben,

Mint egy falat kenyér az éhezőnek,

Csendes boldogtalanján elidőzve.

Felcsillanó reményekben bolyonghat,

Amint hatni kezd a lenyelt gombócka,

Bennünk is felszakadt valami hites,

Szerencsés jövőt megidézni szinte.

A múlt most nem súgott meghatározón,

Semmilyen keserédes vágyakozót,

Unokáink vittek el nevetéssel.

Velük menetelni izgalmas lehet,

A holnapok hepehupás útjain,

Fejlődésük bizodalmunkat viszi.

Csak az élet

Nem jutott lelkemnek túlfűtötten más,

Csak egy életnyi fellobbanás,

Meghatározó tételű ötlettár.

Az élet forradalma kaszabolhat,

És nem úgy, mint hősi halottat,

Hanem teremtői akaratosan.

Ide emberi hevesség nem elég,

Befejezni létszükségesség,

Magasabb szempontú eredményrendjén.

Ismeretlen utakat bejárathat,

Földi ösvényen megrángatva,

Legfeljebb ember tesz hozzá lázasan,

Meg nem értett forradalmakat másért,

Hevének csillapításáért,

Ellenzékként, az új kitalált rendért.

Nekem ilyen nem akadt gátló elvnek,

Becsvágyamat úgy megrekesztve,

Hogy feltüzeljen elszánt harci kedvet.

Csak az élet kavar sóhajt lelkemnek,

Elismerésben a megléttel,

Mindenféle rendtől berendezetten.

Magamban

Hidegen nézve magamat sem félek,

Hibák között több tartalmast szemlélve,

Alaposabb játszótársat láthatok,

Aki kedélyén nem sokat vágatott.

Rángatásból pedig volt elég tétel,

Rálapátoltat könyörtelen élet,

Mindenféle törésre alkalmasat,

Merésznek is ártható nyavalyákat.

Tudom, ennél többet is adhat a sors,

Ahogy telik az idő, ragadozós,

Vagy hanyagolhat frissítő terveket,

A régi bőrbe bújtatott szerzeten,

Szigorúság jellemezhet lépteket,

Zsenge már csak ott lehet képzeletben.